A KIVÁLÓRA TÖREKEDJ, NE A TÖKÉLETESRE!

Szerző: Dömötör István paradigmaváltás-specialista

Olvasási idő: 5 perc

Ez a blogbejegyzésem azoknak a maximalistáknak szól, akik azért halogatják folyamatosan, hogy belevágjanak valamibe, mert mindig azt érzik, hogy még nem elég jók. Pontosan tudom mit éreznek, mert régen én is ilyen voltam.

Mindig is érdekeltek a küzdősportok, de az erőszakot hihetetlenül gyűlöltem. Így aztán elég nehezen találtam meg a nekem való sportágat. Végül az aikido-hoz kapcsolódó filozófia és maga a mozgásforma volt az, ami megtetszett. Az övvizsgák, a különféle színes övek nem különösebben érdekeltek, pusztán csak annyira, hogy ezek révén megfelelő visszajelzéseket kapjak a fejlődésemről.

Azok, akik velem együtt kezdték az aikido-t, már a második, harmadik vizsgájukon is túl voltak, én viszont még mindig úgy éreztem, hogy nem vagyok ehhez elég jó.

Ez a maximalisták egyik átka. „Normális” emberek a gyakorlás, tanulás közben azt érzik, hogy fejlődnek és örülnek annak, hogy MÁR MENNYI MINDENT tudnak a kezdetekhez képest. Ezzel szemben a tökéletességmániások minél több tudásra, tapasztalatra tesznek szert, annál inkább úgy gondolják, hogy mennyi minden van, amit MÉG NEM TUDNAK! Lássuk be, ez a hozzáállás igencsak kontraproduktív tud lenni a mindennapi életükben…

Na de térjünk vissza hozzám. Már harmadik éve jártam az edzésekre, de még mindig hárítottam, hogy az első vizsgámra jelentkezzek. Pedig keményen, hetente háromszor jártam edzeni, elmentem a hétvégi külön tréningekre, amiket külföldi nagymesterek tartottak és mindig ott voltam a nyári edzőtáborokban is. Az edzőm rendszeresen megpróbált rábeszélni a vizsgákra, de én mindig hárítottam, mert úgy éreztem még nem vagyok hozzá elég jó.

Aztán a harmadik évben, a nyári edzőtáborban, az edzőm a tudtom nélkül felírt a vizsgázók közé. Ott térdeltünk a tatami szélén, nézve a többieket, amikor a következő vizsgázóként meghallottam a saját nevemet. Először azt hittem, valaki mást is így hívnak, de amikor ránéztem az edzőmre, tudtam, hogy nincs mese, most bizony az én nyakam körül szorul a hurok. Villámcsapásként ért a felismerés, de nem volt más választásom, nem hagyhattam cserben az edzőmet, a csapatot.

Felálltam tehát és kimentem a tatami közepére vizsgázni. A szívem a torkomban dobogott, szinte teljesen megszűnt a külvilág, minden gondolat kitörlődött a fejemből. Ahogy elkezdődött a vizsga, szinte teljesen ösztönösen reagáltam a mozdulatsorokra. Hihetetlenül élveztem, egyfajta extázisban csináltam végig az egész vizsgát. Kiváló értékelést kaptam és utólag nem is értettem, miért nem mertem el már korábban megmérettetni magam.

A vizsga egyik fontos tapasztalata számomra az volt, hogy az ember hajlamos nem észrevenni a fejlődést saját magán. Hiszen az egy folyamat, amiben az egyes fejlődési állomások, lépcsők önmagukban nem feltétlenül jelentős lépések.

De azt kell megértenünk, hogy ha valamit folyamatosan csinálunk, gyakorlunk, akkor abban automatikusan jobbak leszünk, még akkor is, ha egyébként mi magunk azt gondoljuk, hogy semmit sem fejlődtünk.

Máshogy fogalmazva, ha valamit elég sokáig és kitartóan gyakorlunk, akkor nem tudjuk megúszni, hogy egyre jobbak és jobbak legyünk!

A másik fontos tapasztalat az volt, hogy bár talán sok esetben azt érezzük, hogy valamiben nem vagyunk elég jók, de ez jobbára csak a mi fejünkben létező hiedelem. Ha időnként nem „teszteljük” magunkat, akkor soha nem tudjuk meg, hogy valójában hol is tartunk a fejlődésben, a tudásban.

Azon a nyáron egy másik, nagyon fontos felismeréssel is gazdagodtam. Egy hétvégi üzleti szemináriumon vettem részt, számtalan nemzetközileg is ismert, elismert előadóval. Szombat reggel teljesen véletlenül összefutottam az egyikükkel és elbeszélgettünk picit. Amikor szóba került, hogy az életemben mennyire visszafog a maximalizmusom, ahelyett, hogy egyre jobb és jobb teljesítményt hozna, a beszélgetőpartnerem egy nagyon érdekes dolgot mondott nekem:

NE A TÖKÉLETESRE TÖREKEDJ, HANEM A KIVÁLÓRA!

Mert a tökéletes nem létezik!

A tökéletes állapot egy soha el nem érhető lehetetlen (hiszen a tökéletes attól tökéletes, hogy nem lehet tovább javítani, fejleszteni), addig a kiváló bárki számára elérhető, megvalósítható.

A kiváló nem azt jelenti, hogy valami hibátlan, hanem azt, hogy az adott körülmények között a lehető legjobb. Példaként azt szoktam mondani, hogy pezsgőt kellően behűtve, kristály pezsgőspohárból kellene inni. De egy pikniken akár még papírpohárból is megengedett (természetesen a piknikre is vihetünk magunkkal kristálypoharat, de felesleges). A papírpohár nem tökéletes megoldás, de egy pikniken, ott és akkor, még így is kiváló lehet az élmény.

Hogyan árt nekünk a maximalizmus?

Aki a tökéletesre törekszik, az hajlamos a halogatásra, mivel folyamatosan újra tervez, folyamatosan „felkészül”. Ebből az is következik, hogy az ilyen ember soha nem érzi elég felkészültnek magát. Legtöbb esetben maga a cselekvés – amire folyton készül, gyakorol – végül elmarad, így az ember számtalan lehetőséget elenged maga mellett.

A maximalizmus erősen önbizalomromboló hatású, hiszen egy perfekcionista soha, vagy csak nagyon ritkán elégedett önmagával. Általában ezt mondja magának: „ez lehetett volna még jobb is”. De a kijelentés azt az üzenetet is hordozza magában, hogy „ÉN nem vagyok elég jó”. Ha pedig mindig azt mondogatom magamnak, hogy nem vagyok elég jó, az nem csak folyamatos frusztrációt jelent az életemben, hanem egy idő után leépíti az önbizalmamat is.

Ráadásul aki önmagával szemben maximalista, az másokkal szemben is az lesz, az ő teljesítményükkel is csak nagyon ritkán lesz elégedett. Ezzel pedig bennük is kialakítja a „nem vagyok elég jó” érzést, rombolva az ő önbizalmukat.

Mikor leszünk kiválóak?

Az aikido vizsgámon és az üzleti szemináriumon szerzett tapasztalataim alapján arra jöttem rá, hogy nem akkor nyújtunk kiváló teljesítményt (azaz leszünk profik), ha valamire tökéletesen felkészülünk, hanem akkor, ha a szükséges és elégséges felkészülés után azt kellő lelkesedéssel elkezdjük csinálni!

Adva van két ember. Az egyikük megnéz egy videót arról, hogyan kell palacsintát sütni, majd belevág és vég nélkül gyártja őket. A másik egy hónapon át felkészül, megnéz akár ötven videót is arról, hogyan kell jó palacsintát készíteni. Egy hónap után összemérik a tudásukat. Mondanom sem kell, hogy ki fog jobb palacsintákat sütni. Nyilván az, aki egy hónapig azt gyakorolta és nem a másik, aki csak elméletben szerzett tudást a palacsintasütésről.

Tehát a gyakorlat és az annak révén szerzett új tapasztalat lesz az, ami napról napra javítja majd a teljesítményünket. Nem véletlenül született a „Gyakorlat teszi a mestert” mondás.