Gondolatok a kudarcról

A kudarc egy veszélyes szó és ha rosszul kezeljük, akkor szép lassan teljesen
tönkre teheti az önbizalmunkat, önbecsülésünket, majd végül az egész életünket!
Az addig teljesen normális reakció, hogy ha valami nem sikerül, akkor azt
kudarcként éljük meg. Nincs is ezzel semmi baj, az érzéseink azért vannak, hogy
megéljük azokat. De legalább annyira fontos, hogy ez a folyamat átmenjen az
élmény feldolgozásába, értelmezésébe. S ez az a pont, ahol a kudarcot át kell
fogalmaznunk, át kell értelmeznünk. Mert ha továbbra is kudarcélményként
raktározzuk el a fejünkben az eseményt, az rombolóan hat majd az
önbizalmunkra, az önbecsülésünkre.
Amikor középiskolás voltam, akkor a szakmai gyakorlatot vezető tanárom
egyszer azt mondta nekem (miután látta, hogy vért izzadva megfeszülök, hogy
elsőre tökéletesen elvégezzem a feladatomat), nem azért vagyunk itt, hogy jól
megcsináljunk valamit, hanem azért, hogy megtanuljuk jól megcsinálni. Ezt
nagyon sokáig nem értettem, de most már igen.
Az, hogy valamit jól csinálunk, hogy egyre jobban csinálunk, egy folyamat
eredménye. De ez a folyamat azzal kezdődik, hogy csak részben sikerül vagy
egyáltalán nem sikerül megoldanunk a feladatot. De ez nem baj! Senki nem úgy
születik, hogy jól oldaná meg a feladatait. A járást, a beszédet is meg kellett
tanulnunk, gyakran huppantunk fenékre, gyakran beszéltünk hülyeségeket
(Afrikát kisgyermekként sokáig Ifrikindinek hívtam). De ettől még nem lettünk
depressziósak, nem adtuk fel a „kudarcok” ellenére sem. Akkor még teljesen
természetes volt, hogy a fejlődés, a tanulás csak kudarcok révén lehetséges.
Akkor a kudarc még nem volt kudarc.
Aztán felnőttünk és a környezeti elvárások miatt kialakult bennünk az az érzés,
hogy nekünk mindent jól kell megcsinálnunk, már elsőre is. Elkezdtünk félni a
hibázástól, elkezdtük magunkat rosszul érezni, ha valami nem sikerült. Ennek
folyományaként aztán már nem csak a cselekvéstől, de magától a döntésektől is
félünk, mert „Mi lesz, ha rosszul döntünk?”
Ezzel viszont azt érjük el, hogy leromboljuk az önbizalmunkat, önbecsülésünket.
Hiszen folyamatosan azt érezzük, hogy ha csinálunk valamit, akkor annak úgyis
kudarc a vége. Rendre úgy érezzük, hogy rosszul döntünk, amit aztán
visszavezetünk magunkra. Vagyis azt gondoljuk, hogy azért döntünk rosszul és
azért érnek bennünket kudarcok, mert mi magunk nem vagyunk elég jók. Emiatt
egyre inkább korlátozzuk a lehetőségeinket, egyre kevesebb új élményben lesz
részünk. Jelentősen lelassítjuk a saját fejlődésünket és ezzel valamilyen szinten
lemaradunk a világtól.

Ezért fontos, hogy megértsük: azzal, ha a kudarctól való félelem miatt nem
döntünk, nem cselekszünk, akkor azzal nem a kudarctól óvjuk meg magunkat,
hanem magáról a boldog életről mondunk le! Pedig csak nézőpontot kell
váltanunk. Tudom ez nem könnyű, de bele kell kezdeni. Nem azért vallunk
időnként kudarcot, mert nem vagyunk elég jók, hanem azért, mert azt a dolgot
még nem tanultuk meg jól csinálni.
Nem velünk van a baj, hanem a tudásunkkal, az viszont gyakorlással javítható,
megszerezhető! Ha a kudarcot nem a saját hibánknak, hanem egy tanulási
folyamat részének tekintjük, akkor azzal újra kinyitjuk magunk előtt a világot,
lehetőséget adunk magunknak a boldogságra!